English

 

 

 

 Művészek, ha — nappal talál-

 koznak.

 

 

   Hogy az igazi művészet által szerzett hírnév mennyire fölötte áll a mesterséges reklámnak, erre nagyon jellemző a következő, mult kedden történt apróság. Max Linder, a jelenleg Pesten szereplő népszerű moziszinész fentnevezett nap déli órájában a dunaparti korzón sétált egy magyar hirlapiró barátjával. A korzó közönsége természetesen azonnal felismerte és amikor egy pesti fiatalember névjeggyel kezében elébe állt és autogrammot kért tőle, a kedélyes Max leült a villamos-korlát kőperemére és ellátta aláírásával a térdére fektetett névjegyet, de vesztére. Egyszerre tizen is rohantak hozzá és a feléje nyujtogatott névjegy özönt már nem kerülhette ki többé. Irta, irta szorgalmasan a nevét, mialatt az embergyürü mind nagyobb és nagyobb lett körülötte, ugy, hogy kénytelen volt végtére a névjegyek felcserélését elkerülendő, a névjegytulajdonosok nevét a hozzányujtott és már aláirt kártyákról hangosan leolvasni. Ez ismét bonyodalmakra szolgáltatott okot, mert Linder francia létére a magyar kártyákon második helyen levő keresztnevet vélte elönévnek és igy olvasta föl:

   — Moszjő Piriké!

   Miután azonban ilyen nevü ur nem jelentkezett, Max jónak látta az általa keresztnévnek vélt előnevet ís hozzáolvasni, ilyenformán:

   — Moszjő Vámos Piriké!

   És ő kacagott a legjobban, amikor arra egy bájos szőke leányfej jelentkezett az autógramm tulajdonosaként. Ezután már a teljes nevet olvasta hangos szóval Linder, de igy is megtörtént, hogy hölgyeket moszjőnek és urakat Madamnak titulált.

   Történetesen ugyanakkor sétált arra Jadlowker is, a világhírű énekes, ki most a Népopera vendégeként állandó ünnepeltetés tárgya és meglátva a tumultust, ő is odament. Ugy látszik Jadlowker is a szorgalmas mozilátogatók közé tartozik, mert minden további kérdezősködés nélkül ráismert Linderre és egy perccel később már Linder az egyik autogrammal ellátott kártyáról olvassa is francia akcentussal a nevet:

   — Moszjő Ermán Jádlowkér!

   És erre az embergyürü figyelmessé lesz a borotvált arcú fekete hajú művészre, ki kártyája után nyul, köszön és tovább megy.

   — Jadlowker! Jadlowker! — suttogják az emberek és a közérdeklődés egyszerre feléje fordult. Utána sereglettek az emberek és a szenvedélyes autogrammgyüjtők már ujabb névjegyet keresgéltek a tárcájukban. A magára hagyott Lindert a vele levő magyar újságíró felvilágositotta, hogy kicsoda is kért tőle autogrammot az imént. Linder erre felugrott, egy pardont kiáltott oda az újságírónak, azzal utánairamodott a nagyszerű énekesnek. Jadlowker az őt kísérő tömeggel már jó messzire járt, amikor Linder utólérte öt. Kölcsönös bemutatkozás után Linder egy pillanatra visszakérte a névjegyét es aláírása fölé francia nyelven a kővetkezőket jegyezte:

   „Hermán Jadlowkernek, a nagy művésznek, akiről mindezideig már sok szépet hallott, de kit — bevallja — ma látott először az ő alázatos szolgája.

Linder.   

   Ezekután pedig kivette saját névjegyét és az énekes elé tartotta reváns-autogrammirás céljából. Jadlowker egy pillanatra elmosolyodott, majd a következőt vetette papírra:

   „Max Lindernek, a nagy müvésznek, akitöt mindezideig már sok szépet látott, de kit — bevallja— ma hallott először alázatos szolgája.

Jadlowker.   

   Szívélyes búcsúvétel után most már a követők egész hada támadt Jadlowkerre és Linder feltűnést sem keltve sétált még egy félórát a korzón és valahányszor elhaladt a folyton-folyvást szaporodó tömeg mellett, amely Jadlowkert körülfogta, szomoruan konstatálta, hogy hiába, egy tenorhang mégis csak nagyobb reklám minden szines plakátnál és vetített vászonnál is. (Szinházi élet, 30.11.1913)