English

 

 

 

 HÍREK

 oooo

 Max Linder

 

   (Saját tudósitónktól.) A hangulatos, finom bájjal átszőtt mozi-esték hőse, Max Linder nincs már. Örökké mozgó, jelegzetes alakja, az idegességig változó, ugráló arcvonása elcsöndesültek, elsimultak. A nagy szinész, akinek művészies alakitásait, ragyogó humorát az egész világ kacagó lélekzettel figyelte, végkép kivonult a mozgóképszinházak homályos milliőjéből.

   Egy rövid, szűkszavú távirat adta hirül, hogy a nagy moziszinész Lüttich ostrománál elesett. Ellenséges golyó érte, mely kioltotta azt a melegen, művészies szerénységgel dobogó szivet, melynek minden sóhaja csak jókedvet, derültséget és hahotát jelentett, a közönségnek. A nagy színész végig játszotta szerepét. Egyénisége, mely minduntalan és örökké a veszedelmek és helyzetkatasztrófák romjain állott, lekicsinyelte a halált, szembeszállott és legyőzte a legveszélyesebb szerepeit is, most sem tagadta meg magát.

   A művész, a bohém sziv sohsem rettent meg a veszélytől. Max Linder is bohém volt. Sutba vetette szerepeinek töltetlen pisztolyait, otthagyta a mozi-operatőrt, ki valahányszor az ö jeleneteit rögzítette meg, megszűnt pontosan működő gép lenni és vele játszott, vele érzett — ott hagyta kollégáit, kolléganőit és elment hazát védeni. Max Linder erős akarat volt, művészete jogos büszkeséget oltott belé, nem is felt a haláltól, neki nem imponáltak a fegyverek, a láncolatos veszedelmek.

   Odaállitotta karcsu, jól ismert alakját az ellenség elé és eljátszotta életének egyik legnehezebb, legsulyosabb szerepét. Azt hitte, ez is csak olyan filmre való esemény, melynek ő a középpontja, a többiek csak statiszták, amolyan alantas, mellékszerepet játszók. Talán mosolygott is, hiszen kellett a szerep szerint. Talán maga a tábornoka volt a rendezője, aki leszállott lováról és odament hozzája és kérte:

   — Kedves Linder, ebben a szerepben különösen tüntesse ki magát. Nagy, szenzációs kép ez, több ezer méter hosszu, nagyon veszélyes, de kérem vigyázzon, el ne rontsa valahogyan a filmet. Hiszen nagyon sokba kerül. Tehát most, vigyázat!

   És Max Linder vigyázott és készült. Várta az operatőri, aki nem mutatkozott sehol, kereste a gépet, melynek leneséje feléje van irányitva, de nem látta sehol. Pedig a jelenés már megkezdődött. A gép is berregul kezdett, valahol messze tőle és nagyon furcsán, nagyon szokatlanul és nagyon hangosan. De a rokonszenves, jó Maxi azért játszott tovább. Kitünően tudta a szerepét, szive ujjongott és egy pillanatra elmélázva gondolt szegény jó anyjára, akinek ebből a fényes, szenzációs sikerből ismét kijut egy kis jóleső öröm és egy kis fiui szeretettel adott pénzbeli támogatás.

   A gép ismét hangosabban berregett. Max Linder agyában megakadt a gondolat, egy sóhaj tört fel a melléből és végig zuhant a földön. Ez nem volt a szerepében, de nagyon jól játszotta. Mire a statiszták hozzáértek, már halott volt.

   Az operatőrök és a darabrendezők tévedtek. Bohózat helyett tragédiát játszattak vele. De már késő volt. A film készen állott, a darab hőse meghalt. E darab után több komédia már sohasem jöhet . . . (Délmagyarorszag, 22.9.1914)