English

 

 

 

 A mozi kedvencei.

 

   (Bécsi munkatársunktól). Mozi a belvárosban. Kiáltó ívlámpák jelzik a bejáratot, amely előtt livrés ember áll orosz tábornoknak öltözve, hatalmas csomó programmal a kezében. A keskeny gyalogjárón óriási a tolongás, idő hét és nyolc között s ilyenkor éri a gyalogforgalom a tetőpontját. Sorra bezárulnak a belváros megszámlálhatatlan üzletei, fiatal lányok és fiatal emberek végtelennek tetsző sorát csak ugy ontják az irodák és áruházak. A mozi most két teljes órán keresztül zsúfolt lesz, szünet nélkül ostromolják a bejárót, emberek bámészkodnak a kis előcsarnokban és valamennyi arra vár, hogy a legközelebbi szünet alatt lesz-e egy-két üres hely. A publikum vegyes. Egészen elől a nézőtéren a boltiszolga ül hátrább, az emelkedő padsorokban a főnöke foglal helyet kedves családjával együtt, a közbülső helyeken pedig az üzleti személyzet, a praktikánstól a prokuristáig, nézi az előadást. És a kiállhatatlanul fullasztó, páragőzös helyiségben, melyet két órán keresztül alig szellőztetnek, olyan feszült figyelem uralkodik s a gyorsan lepergő moziképeket akkora részvevőssel fogadják, hogy ezt a legkitűnőbb szinházban is cak kivételesen lehet tapasztalni. És ami a műsort illei, ezt a publikumot nem izgatja a program, tudja, hogy nem fog csalódni. Jóhiszeműen ki-ki megváltja a belépőjegyét - hétről-hétre ugyanazok! - és ritka eset, vagyis inkább ritka est, hogy valaki becsapottnak érezné magát. Az sem igen tűnik fel, hogy a belépödij gyakran nem olcsóbb, mint amennyi egy megfelelő színházi helynek az ára.

   A műsor itt is olyanformán érdekli legjobban a publikumot, hogy ezt a színdarabot, vagy azt a bohózatot melyik szindarabiró vagy filmgyár szállittotta. A színpadra Blumenthal vagy Kadelburg, a moziba Pathé, Lublin [sic.] vagy Vitagraph. És itt is, ott is előre tudja már a publikum, ha a műhelyt, ahol a darab készült, kihirdetik, milyen képet kap, vigat, vagy szomorút. A nézők köztudatában egy francia film mindig patétikus, egy német: szentimentális, vagy istenesen jámbor, egy orosz: mélységesen szomorú vagy véres. És mint egy-egy színpadon, a moziban is, egyegy zsánerben a szereplők mindig ugyanazok. Ritkaság, hogy egy moziszinész kevésbbé volna hires, mint a leghíresebb variété-clown. A kis Little Titsch az ő méteres csizmáival évekkel ezelőtt világ híresség volt. Róla beszélt mindenki a kávéházakban és otthon a családi asztalnál. Egy másik Schäffer Szilveszter, városról-városra utazik, évenként félmilliót keres és ahová csak jön, belészeretnek az asszonyok és űneplik a férfiak. Ezek a varieték startjai. Lehet-e ma már ilyen vonatkozásban beszélni a színházak, az operák startjairól? De kicsoda Max Linder? Max Linder szinész, kómikus és bonvivant, aki naponta mind az öt világrészben nehány ezerszer sok százezer néző előtt föllép. Öt világrész ismeri a nevét, elegáns alakját, ahogy a haját és bajuszát viseli. És amint a neve megjelen a szereplők névsorában, elragadtatás morajlik végig a nézők során, mert Max Linder könyü vidámságot, nevetést hoz, évek óta folyton jókedvű és mindenki felvidul, ha feltűnik a fehér lepedőn. Habozás nélkül mondhatni: Max Linder a jelenkor legnépszerűbb színésze. A legkedveltebb kómikus ezidőszerint és soha mimikának több nézője nem volt még, mint az ő arcfintoritásainak. Nemrég egy párisi filmgyár egy millió frank évi gázsival több évre szerződtette. A népszerűsége mellett sikerekben is a legdusabb színművész. Mégis, miért beszélnek róla csak keveset, s a talentumát, amely kétségtelenül nem kisebb, mint a leghíresebb staré, miért nem ünnepelték még recenziókban, miért nem analizálták, miért nem irták meg? Csak azért, mert olyan szinész, aki a tömegre hat, anélkül, hogy hangját hallanók? Vagy mert a mozi a művészetnek olyan fajtáját képviseli, amelynek a diadalútja olcsó belépődijak mellett a szegényebb néposztálynál kezdődik? Bizonyos, hogy nem azoknak a Max- és Móric- bohózatoknak a minőségében rejlik a hiba, amelyekben Linder szerepel. Nem kevésbé mulattatók, mint a Schönthan-bohózatok és nem kevésbé ötletesek, a leány szerepek kreálói elragadóan kedvesek és kellemesek, anyácskák és apácskák éppen olyan komikusak, mint Blumenthalnál vagy Kadelburgnál. Nem érdemelnek a mozitréfák és szereplői ugyanolyan figyelmet, mint az ő ellendarabjaik a szinpadokon?

   Sokkal jobban „beütött" Linder kolleganői egyikének. Csakhogy ezt a művésznőt nem a mozi emelte világhirre. Az ö dicsősége és hirneve színpadon kezdődött és csak konzerválódott a moziban. De semmi esetre sem voltak ragyogóbb sikerei, mint amióta a mozinak adta tehetségét. Azelőtt Asta Nilsent, akiről most szó van, mint a skandináv színpadok egyik leghíresebb művésznőjét emlegették. Egy napon egy mozivállalkozó fölfedezte, hogy elsőrangú moziszinésznő válnék belőle és azóta Asta Nilsen kizárólag csak filmgépeknek játszik. A film keresztülvitte a nevét az egész világon és annyi jövedelme van, mint Carusonak.

   Ismeretlenül, elrejtve maradt ellenben a mozinépszerüség előtt Barrére, a festő, aki azelőtt Parisban nagyen ismert karrikaturista és plakátrajzoló volt. Most ő a rendezője azoknak a drámáknak és vígjátékoknak amelyek a moziban színre kerülnek. Kimondhatatlanul szubtilis a munkája. A kosztumok, a jelenetek beállítása, elrendezése a térben, mind Barrére feladata. Barrére a rendezője és művészeti tanácsadója Lindernek is, akinek sikereiért csaknem olyan mértékben illeti dicséret Barréret, mint Lindent magát. Barrére a mozidaraboknak egész sorozatát állította össze, amelyekben Linder legkiválóbb sikereit aratta. De nemcsak Linder hallgatag irányitója, titkos keze Barrére, hanem két másik ilven népszerű mozi-komikusé: Prince-é és Deed-é is. Linder darabjaiban mindig az a fiatal ember, aki házasodni akar. Pince a folytatása: azaz a fiatal ember az a férj, aki örökösen okot szolgáltat arra, hogy a felesége féltékenységi jeleneteket rögtönözzön. Sokszor oktalan ez a féltékenykedés, de a leggyakrabban jogos. Ezekben a Prince-darabokban Ded [? sic.] a jókedvű, kövér nagybácsi, vagy anós. E triász mellett nem szabad megfeledkeznünk Lorsy kisasszonyról sem: szőke szép ség, pisze orrocskayal és örökösen mosolygó piros kis száiial. Ö az ellentéte Max Lindernek, a fiatal leány, akiért Max kedves bohó-ságokba keveredik.

   Aligha volna áttekinthető a lista, ha mindazokat a müvészeket és tehetségeket föl akarnók sorolni, akiket a mozi felkarolt. Ezek, ha a jelek nem csalnak, most s annak művészetük fordulópontján, éppen ugy, mint az az iparág, amelynek szolgálatában állanak s amely még a közel jövőben feltétlenül uj korszakba lendül át. (Délmagyarország, 27.10.1912)